Olykor-olykor valami hívás a költők verse.
Hívás arra, hogy kinyissa az érzékenységet, az ínyencséget.
Egy felbujtás a szerelemre, mely felül kerekedik korszakain, korosztályain.
-------------------------------------------------------------------
Minden pillanatban, mindenhol zeng a hívása a szerelemnek:
mi felemelkedünk az égbe, és az angyalok lesznek a barátaink,
de mindig visszaesünk a földre,
de abban a pillanatban magasabban vagyunk, mint a mennyország...
és tisztábbak, úriasabbak vagyunk, mint az angyalok.
De miért is emelkednék föléjük?
A mi célunk a fenséges végső vég...
mi köze lehet a kifinomult gyöngyszemnek a sáros világgal szemben?
Miért a földre száll, mi ez a hely,
talán áldozathozatala egy lehetőségnek, ami a miénk?
Mint az ég madarai, az emberek is az óceán nagyságú lelkekből jönnek...
íme, a hullám hullámot követ, mely ugyancsak a lélekből jön,
és a hullám senkinek nem az urasága,
de szét tudja törni a hajót, és akkor
bekövetkezik a teljes összeolvadás vele.