Felidézek most egy a képet. Úgy illik, Télapót.
Elhoztam mind a szépet, hintem hozzá a jót,
de több immár a munkám, mert itt a sok gyerek,
kiraknak kiscipőket, játékos képeket,
és úgy illik mutassam, hogy bölcs, erős vagyok,
hogy meg se kottyan még a nagy halom dolog,
és elbeszélgetek még soká éjfél után,
de hosszú volt a nap, hát elszunnyadok talán,
és újra álmodom a nyári éjszakát,
hogy ifjú tűz vagyok, te meg csak ugrasz át,
csak talpad égetem, és közben önmagam,
mert hogy szíved égjen, annak biz ára van,
s míg döngenek-csörögnek ős sámán-dobok,
táncolsz énfelettem, míg el nem lobbanok,
parázsba omlok, immár pislogó a fény,
táncos lábaiddal nyomot tiporsz belém,
hiába átkozódom, hamvamba hull a szó,
lángok fénye nélkül maradtam rőt fakó,
és én tudom csupán, hogy egyszer elhagyod
a nyári éjszakákat, de én még itt vagyok,.
és fellobbanva újra százezer helyen
öröklétemben bízva égek majd szüntelen...
...de közben itt a reggel, és rúg belém a szó:
hagyd azt a kurva álmot! dolgod van Télapó!
s a tűnt lángok helyére szelíden hull a hó.