Az éjben két magányos öreg,
tévelygők a ködös homályban...
ablakok csillannak kétségbeesetten,
rajtuk kéken a fény, hajnal tiszta színében, millió sugárban.
De honnan is ez a nagy vaksötétség,
a kék sugarakban létezik?
Mi álmainkban robotok vagyunk,
s áthatolhatatlan előttünk az, ami szúrja a szemünk.
Ó, ez a lobogó láng honnan jön?
Ég és újra gyullad?
Szaladnak az arany szálak,
a vaksötétség pirosra sül a reggelben, ez az új nap?
Mi öregek a nagy sötétségben,
benne a csillogó ablakok hívása...,
de álmainkban robotok vagyunk,
higgadtak, bölcsek az átélt kínlódásokban.