Homlokod tükörsima,
ránézve magunkat látom.
Rózsálló kép, mint ima
fekete-fehér világon.
Mért olyan szögletes vagy?
Csak nem, vagy csak igen, nincs más.
A szivárvány beléd fagy,
süket füled nem hall hívást,
egykedvű szív, langymeleg,
perzselni sohase képes…
Hiába forrok veled,
sosem érem el, hogy égess!
Sakktáblába zár a lét!
Ebben a perspektívában
szürkeség kúszik felénk,
dermesztő, lomha vitákban.
Homlokod tükörsima,
hely benne kettőnknek jut még,
de nincs több olyan ima,
mi visszatart, ha elfutnék.