Elefántcsontból faragott, apró miniatűr,
zaklatott, bosszús, elkeseredett...
Te nem tudod mit csinálj.
Rám haragszol:
kikacagsz?
Sírsz?
Csillognak a szemeid,
mintha harmatosak lennének,
te csinálod mindkettőt
ilyen kimondhatatlanul szépnek.
Ahogy ráesik egy fénysugár
egy bosszús kisgyerek orrocskájára...
de én tovább írok, költök verseket, hallgatok,
míg te tovább sírsz, hangosan, egyre hangosabban,
mert nem óhajtalak téged megnyugtatni...
ehhez talán már elég késő.
Mosolygok, másfelé nézek,
míg ruhámat mérgesen tépkeded,
sírsz kacagva, mert magamhoz ölellek...
megbékítelek.