/gondolatok az utolsó arkóntól/
Tudjátok, milyen utolsónak lenni?
Mikor a csend pókká lesz a sarokban
És szeretnéd - de nem tudod elhinni,
Hogy bár fellegek duzzadnak sötét sorokban;
Nyílik még a már nem nyíló ajtó...
De nincs más: csak az árnyékod követ.
Nincs hang, nincs dal, nincs szó,
Mi átitatna falat vagy fűszerezne követ.
Leomlott mind a fekete ezüst;
A romok tréfáján a ezer halál nevet,
Trónusán most korom és füst
Koronáz vigaszul ezer halott nevet.
Tudjátok, milyen kimondani: arkón,
Ha felelni már csak a visszhang felel?
Mikor a felejtést ül tort e szón
És későre jár, mennél, már mennél el,
Mégis maradsz: utolsó a bálban,
Utolsó a fehér város tengernyi hamuján
A múlhatatlan függönyű homályban,
Hol vér és hús szaga kering kéjesen-buján
A temetetlen tetemek felett...
Elég! Kapuim bezárom,
És míg ködbe vonja nevem az emlékezet,
A csendben, egyedül, a holnaptalan semmit várom.