Abban a szomorú éjben, mely minket elválasztott,
lehet már akkor is éreztél sóhajokat.
Pislákoltak körülötted az angyali szárnyak,
szívből jövő suttogások, vágyak,
mely belőlünk jött messziről,
oly messziről, oly nagyon mélyről,
akkor, csak akkor kértem az Istent:
ne vegye el tőlem a gyermekem.
Fáradtan elvitted őt magaddal,
oly csendes volt a csöppségem, mint egy angyal.
Most kis feje talán a válladon pihen,
becsuktál egy könyvet én Istenem!
Csak ültem szótlan, és az Idő dolgozott,
Istenem elfárasztottál, és csak akkor,
tőle elválasztott az álmom.
Istenem, hát hogyan bocsássak meg... nem érted...
Nem tudok.