Az emlékezet jóserejével élek.
Szüleim szavai fülemben-szívemben,
hogy Te is járhatsz ugyanúgy, mint
bárki – nyakára marok szorul,
arcára ököl puffan, kezére bilincszár,
s vagyona pusztul, vagy egészen odavész.
A zártosztályon felemás a kilincs,
s nincs imaáldott kenyér.
S van olyan út is, ahonnét
nincsen visszatérés, végleg
múlt lesz,, belőled is majd
elszáll az utolsó ének,
s rothadni süllyed a gödörbe.
Van, kinek kedvét szegi a törvény,
van, ki élesre kifeni eszét és tőrét,
s űzni tanul – s kérdéseit odaszegzi
hol sose vonult őzcsapat a ritkásban,
bolondra vesz, álszelíden és idillien.
Hézagos a lélek határtudata.
Sok rom, törmelék, vagy szemre formás
ósdi edény folyatja át-s-tova
évszázadok szennyét vagy tiszta vizét.
Koholt önmutatás lehet az öntelt vers,
izzad inkább, mint felelve érteti félre,
magával ugyan meg mi történt,
szavait mért félti, életét éli
vagy csak reméli? Tályogos az ég,
vagy kimart seb! A történelmi hiéna
pofája bűzös, eleven vad zsákmánya
volt a vacsorája! Míg míglen hogy
az éji Hold fenn! holdasan ragyog.
Árny-örökségben maradék vagyok.