Méltatlanul bán' a Sors az öregekkel,
ellopja szemükből a fénynek csillagát -
homályos utakon poroszkál már a láb...
bukdácsolva bokáz a táncos reggellel.
Reszkető kezekkel kell fogni a bögrét,
kilöttyen a kávé, a kanál szambát jár -
micsoda butaság, a szék is hasmánt vár,
mert felborult éjjel... ráült az öröklét.
A szoba épp lehűlt, nincs, aki begyújtson,
megnőtt a távolság az udvar végéig...
régen közelebb volt (a vén így emlékszik),
mintha minden dolog ott lógna a csúcson.
Nehezebb mozdulni és körülményesebb,
súlyokat hord a test, míg a lét súlytalan -
lebeg benne a kor, mint mondatban alany,
akárhová tesszük, csak a szó népesebb.
Mily kelendő volna most a fürge küllem,
a hamvas barackbőr, ragyogó tekintet...
(ami még egy kontárt is bőven megihlet)
de száműzve lettek, másokra feszülten.
Méltatlanul bán' a Sors az öregekkel,
ellopja szemükből a fénynek csillagát -
tapintani az űrt, a végtelen határt...s
amott, a semminél, értük Halál seftel.
(2015. december)