Az én lelkem kihalt tenger,
amelyben a fájdalom ege tükröződik vissza,
kiégett sziklák, terméketlen pusztaságok tarkítják,
egy örök, színtelen alvó, még a szél sem játszik rajta.
Lelkem fekete, belefúlt várakat bújtat, és annyira fázik.
Lelkem kövekből kirakott bástya, mely romokban hever,
lassan borostyán és zöld moha növi be,
az egyedüllét védőjeként egy dombon őrködik.
Este titkosan denevérek szelik át, röpködve.
Lelkem egy ritka virág, mely úgy tűnik vérbe van bemártva,
illatát már rég szétszórta a szél,
hanyatlását egy messzi ének siratja.
Elfeledett gyertya, mely egy sírhelyen kialszik.