Álmodok egy új világot
Kamasznak születtem újra
Bolyongtam ismeretlen ismerős utakon,
Hol találom meg helyem vajon?
Talán a hófehér táj az ismerős,
Talán az érzés, a tisztaság?
A bűn az ismeretlen mikor jött az olvadás.
Mert úgy peregtek a napok,
mint faágról ősszel a levélpillanatok.
Színesen, játszi fényközözött,
jött egy ifjú úr, a szívembe költözött.
Bohókás játszi év,
a szőlő már hordóban ért.
Pezsgett a must, s a szerelem,
a kamaszból asszony lett.
Hófehér ruhát, piros pettyes váltotta fel,
A nászágyat, szülőágy, hol gyermekek sírnak fel.
Nőttek akár a gomba,
szorgos kezem az otthonunkban,
szolgált négy gyermeket,
szerető férjemet, néki adtam a lelkemet.
Férjem erős gyengéd,
dolgozik, minket mindentől félt.
Kegyetlen ez az újvilág!
A béke, a szeretet közé álnok betegség állt.
Tudatom vesztettem,
saját áldozatom lettem.
Most férfiként ápolom a nőt,
a kamaszt, az anyát a hites szeretőt.
Kinek szemébe, s arcára fagyot a mosoly,
simogatom, szólintgatom, de nem válaszol.
Lassan telnek a napok az évek,
Barna hajából már hófehér lett,
ágya mellett már én is csak reszketek,
aludni is csak félve merek,
aggódva kérdem kedvesem;
mi lesz veled, ha egy reggel nem ébredek?