A szótlan levette magáról
karkötőit, fülbevalóit, ujjairól a gyűrűit,
és mozdulatlan maradt a sötétben,
szikrázó szemeit szentjánosbogaraknak véltem.
Így az éj sötétje beöltözteti
csillagos ruhájával, villámlással,
és sorakoznak a csókok...
az igazgyöngyök ottmaradtak a nyakában, összeverődtek, zokogtak.
A fehér liliomhárfa törhette a fejét,
a füzér elszakadt, szétszórta a gyöngyök rengetegét,
és mind hordozója, a csillagom fényét,
kedvesem gyönyörű szemeinek létezését.