A temetőkert kavicsos útját járom...
...a temetőkert kavicsos útját járom,
fájó valóság képét, a lelkembe zárom.
néma csend, nyugalom, kíséri léptem,
fel-felvillanó halvány emlékképek.
Hajlongó fenyők őrzik az álmot,
távolról egy kedves hangot várok.
Borostyánkoszorú ölelőn szövi át,
az örök pihenés végtelen létét.
Régmúlt emlékeket, a szeretet képét.
fehér fátyolvirágon könnyező gyöngyszem.
apró szirmaira hullajtom feltörő könnyem.
A lemenő Napfénye sugárkoszorút fon, a mohás kőlapon.
szívemben végtelen, soha nem múló örökös fájdalom.
Felfőfodrokon a Nap fénylő sugara átragyog,
békés álmotok, féltőn vigyázzák, őrzik az angyalok.