Te, aki a tél szemében láttad a hóvihart,
a ködben állva a hóval telt fellegeket,
a csillagokban megfagyott fák hegyét...
érezni fogjuk még a tavasz kezdetét, március melegét.
Te, akinek az egyedüli kötete voltam,
a hosszú sötétségben tápláltalak fényemmel,
elhagytam az egymásutáni éjeket,
megháromszoroztam neked a reggelt.
Ne keresd az ismeretet! Nékem is hiányzik,
de amikor természetesen tör elő a meleg,
meghallgatja szavaimat a naplemente,
az, aki szomorú ember, lustálkodik, remeg,
miközben álomba merül de nem álom,csak szendereg.