Kék szemeidet az évek befeketítették,
már halottak az édes pillanatok,
gyöngéd, fehér kezeid
más, idegen kenyerét szeletelik,
s a pacsirták győztesként trilláznak a kék égen.
Azt a hajat, melyet simogattam,
kifehérítette az emlékek súlya,
de növekszik, mint egy gondolat...
Hová mentél? Talán itt maradtál,
de valami elment belőled mellőlem.
A szerelmed vágyom, hogy meg tudjam újra fogni,
mint azt a hajnal gyújtotta éneklő madarat.