Lehettem volna egy a sok közül,
Ki testvéretekké szelidül,
Ó de nem számít már,
Bármennyire is fáj,
Úgy szeretnék még veletek menni,
De nekem ilyen vadnak kell lenni,
S nem létezhetek,
Egyedül mellettetek,
Mégis oly jó lenne, közétek ülni,
Együtt nevetni aztán meg sírni,
De amíg világ a világ,
Rám a magány vár,
Csak szerettem volna egyszer én is,
Az egészből egy kicsiny részt kérni,
De nem szólt a szám,
Ó milyen kár,
Utoljára még megölelnétek,
De ezzel végleg megölnétek,
Társak, emberek,
Ég veletek!!!
Lelkem köré falakat húztam,
Ezzel örökre elbúcsúztam,
A magány nagyon fáj,
De ott az én hazám.