Nyomorultnak születtem, kinek magányra ítélt
Isten vérző szeméből árva könnycsepp lelkét,
széttépi egy elveszett téli kirakat régi álma.
Hányszor leírtam… sok-sok nedves régi rím.
Könnyes papírom, egy halk hóba hulló utca,
egy motor távoli tiszta hangja, láng és fém.
Az álmos hó roppant morgása talpam alatt.
Kihűlt kéz a kabátom zsebében, gyújtóm lángja,
az égő dohány meleg mérge arcomon, tüdőmben,
élénk emlék egy halvány forró téli éjszakáról,
részeges elmémben táncoló csalfa képek, egy lányról.
Hányszor leírtam már… Imába foglaltam:
„Csak egyszer valaki szeressen”
Gyűlöltem magam… Imába foglaltam:
„Csúnya vagy, senkinek sem kellesz, miért, Istenem?”
Elfáradtam, már nem tudom, ki vagyok,
ha valaha boldog voltam, már nem emlékszem…
Szerettem? Már csak egy kép, kedves ideálom,
melybe még talán kapaszkodom…
Úton tart egy rutin: munka, egyetem,
boltok, kenyerek, vodkába fulladt rossz napok,
magány! Mert mást, már nem érzek,
ez úton tart, hogy holnap még létezzek…