Mindennapok csendjét megtörő szelíd szó,
Dallamok szárnyán gyengéden magával ragadó,
Fáradt napokon csak az ereimben áramló vér,
Vadul lobogó láng, parázs lelkem legmélyén,
Velem tart, ha űz a fagy, ha zord a szél, ha nincs remény,
A zene akkor is rám talál, ha mindent elborít a sötét,
Még a poklon is túl, a világ végén, mikor minden elveszett,
Nem kérdez, nem is felel, csak csendesen átölel,
Minden egyes lehulló könnyemet felszívó föld,
A fáradtság ellen erő, mely bennem testet ölt,
Halhatatlan tüzes vágy, örökifjú lelkemnek,
S a túláradó öröm, összeroskadt szívemnek.