Felnőtt a gaz, az úr újra gyom,
beszakadt tetőn ül a fájdalom,
vályog húsról tapaszbőr szakad,
bozót mélyén lesben áll a vad.
Kiborultak a százéves falak,
a gerendán megbújó szavak,
mint fiókák és a fecskefészek ,
földön hevernek, levert remények.
Nagyot lépett a harang lába,
üresség hever a lábnyomába,
ami kúszik, bekebelez lassan,
mindent, ami halott, lakatlan.
Udvaron sír a régi szoba,
eltört bölcsőn az idő tejfoga
a ringató kéz nyomait rágja,
mi lesz majd, ha fogait váltja?
Meggörnyedve a templom letérdel,
utolsó imát téglavér pecsétel,
s mikor a falut a hit magára hagyja,
nagyot sóhajt nyelvetlen harangja.