Pénzár Miklós Csaba
Ott valahol...
Ott, a sötét bokrok között
kanyargós, keskeny ösvény
a síromhoz vezet Tégedet!
Majd beszélek Veled, ne félj,
akkor legyél ott, amikor épp
bársonyos, csillagos az ég.
A lelkemmel szólítalak meg,
meglásd, megérted érzéseimet,
meglátsz majd egy halovány,
pislogó kis csillagot, tudd,
az már biztosan én vagyok!
Belátom legnagyobb hibámat,
nem tettem boldoggá páromat.
Ő értem élt, engem szeretett.
Mindent adott, amit lehetett.
Szeretem, de nem tudom, miért,
nem mutattam ki törődésemet,
valamikor rólam képet keresel,
emlékezz, arcom milyen szomorú,
halvány a mosoly fáradt arcomon.
Rossz a kép, mert vidám vagyok,
ragyognak rám fényes csillagok!
Világra jöttem, nem én döntöttem,
most erős vagyok, és megtehetem!
Nem gyötör már kín és fájdalom,
enyém lett magamról a hatalom.