De sokan kérdezték már:
nem hiányzik a tanítás,
az épülő tudásvár
zsongó lakókkal s annyi más?
Válaszolt életkorom,
felelt rá nyüzsgő évtized.
Csengő szólított egykoron,
utóbb új cél, vágy, gond vezet.
Hajnalban kelni épp úgy,
mint félszáz évvel ezelőtt...
Hozzám jön, aki nem tud
valamit, nem hajtok időt.
Mert ez most képtelenség,
ha iskolára gondolok,
pedig a végtelenség
megismerése szent dolog.
Elemenként fogadja
a mindenre kíváncsi agy...
Ismétlés – tudás anyja,
ha nem él, csak szólam marad.
A pirkadat ha szólít,
virágzó fáknak kertje vár,
méhzümmögés...Remény, hit
vigasztal, jön még derűs nyár.
Igen, vigasztal, okkal,
mert lelkem sokszor nyugtalan:
szabad leírnom tollal,
mi élet-tengeremben van?
A hullámzást, a gyöngyöt,
melyért áldoztam oly sokat,
sodródást vagy örömöt,
sikert, ha volt – csak pillanat!
Vén hegedűm helyettem
sír el alkalmi bánatot.
Bírálóm vagy mellettem,
ki életemben osztozott.
Örülsz, ha unokának
szeletét még magad szabod...
Nevezz nyughatatlannak,
az én napom a te napod!