Az ajtóból figyelt, enyhén ferde fejtartással,
mosolygása szebb-nem, mint múltkor,
egyszerű, gyermekies, olyan ahogy megismertem,
és ahogy most eszembe jut,
ennyi év után kárpótolja hiányát.
Szemeiből türelmetlenséget olvastam ki,
míg eljátszottuk a felismerést,
bár én rögtön felismertem!
Felismertem minden egyes fürtjét, felborzolt göndör kis haját,
láttam, ahogy lusta mozdulattal félre tolja a homlokára hulló tincseket,
míg ajkain, mellein ott volt ígérete a pokolba jutáshoz,
beteljesületlen rügyein őrizte nőies teste.
Szerettem volna újra születni,
itt és most egy senki tiszta pillanatában,
de sem az enyémben, sem az időében nem lehetett,
és kijőve a gubóból, zárt szemekkel
keresnem kellett a sötétségben az ébredést,
s hogy újra érezzem azt, hogyan támasztja az ajtófélfát,
egyszerűen, gyermekiesen, mosolyogva,
anélkül, hogy megkérdezett volna:
miért ezek a szerelmes könnyek?
Miért sírok, miért kacagok, és miért bújtatom el a lelkem.
Talán mindezt félelemből tettem, hogy nem fog felismerni,
talán vártam, hogy ma is belép és holnap már más ajtajában áll...
Ott figyelt az ajtóból,
enyhén ferde fejtartással,
én mosolyogtam, nem gondoltam semmire.
Modellt ültem az időnek,
hiányomban lefestett a Nap,
mikor a boldogságot látogatóként befogattam.