Koldus a sétányon
Borús az ég alja, vihar fenyeget,
Tisza partján egy koldus kéreget.
Híd alatt tanyája, rongyos ruhája,
Mi lesz estére szegény vacsorája?
Arra sétáltam, s figyeltem hosszasan,
Mért él az ember ilyen fájdalmasan?
Volt e családja, vagy igaz barátja?
Volt e neki valaha is betevő falatja?
Szememmel követtem amerre csak ment,
Egy eldobott kenyeret ő felemelt.
Szegény ember két kezével majszolta,
Majd Tisza vizéből szomját oltotta.
Leült egy kőre, cipőjét levette,
Tisza vizébe lábait betette.
Üldögélt kicsit, a vizet bámulta,
Míg a vízi rendőr őt elzavarta.
Kis batyujával elindult énfelém,
Megszólalt ő a koldusok énekén.
Asszonyom magát az Isten megáldja,
Nyújtotta kezét, legyen vacsorája.
Adtam, mert azzal szegényebb nem lettem,
Vártam egy darabig s aztán elmentem.
Visszanéztem, láttam lefeküdt a padra,
Batyuját vigyázva feje alá dugta.
Gondolkodtam, régen én ezt nem láttam,
Vagy ilyen helyeken soha sem jártam.
Megkérem hát szépen a Teremtőt,
Hozzon nékünk mielőbb szebb jövőt.