Sűrű fátyol fedi kétségbeesésemet,
arcom sápadt, szemeim égnek,
tengernyi a szomorúságom, mert
felednem kell azt, aki számomra végzet.
Elment teliholdkor,
mosolya görbe volt, a szájíze keserű,
s ki eszét vesztette utána szaladtam azt gondolva.
hogy az utca kapujában utolérhetem, és így minden egyszerű.
Megálltam a háta mögött, s kiáltottam:
A hibás én vagyok!
Csak vicceltem! Ha elmész meghalok!
Istenem, soha nem hallottam még ilyen idegen hangot.
Vigyázz, kint fúj a szél! Megfázol! De ő csak kacagott.