Anyám
Írta: Zagyi G Ilona Dátum: április 30 2016 10:04:15
Sz
Az arca sápadt, elgyötört,
mégis, ahogy meglát, mosolyog.
Tekintetében a fény megtört,
elárulva titkolt bánatot.
Teljes hír
Az arca sápadt, elgyötört,
mégis, ahogy meglát, mosolyog.
Tekintetében a fény megtört,
elárulva titkolt bánatot.
- Tudod, fiam, nehezen indulok, -
szinte csak súgja a szavakat,
- azért valahogy boldogulok. -
kedvesen ölel, megsimogat...
Oly gyönge keze érintése,
szeme sarkába könny szökik,
mint fájdalma szégyenkezése,
barázdált arcán végigfolyik.
Beszél és beszél, ömlik a szó,
meseként szövi valóságát,
mi bántja, tudom, kimondva jó,
figyelek rá, hallgatom szavát.
Már elveszíti sokszor a fonalat,
mégis követi a történéseket.
- Fájdalmas, - mondja - minden mozdulat. -
Értem, mert már érzem ezeket...
Érzem a gyötrelmeit. Rám lépnek
súlyos, örökölt tendenciák,
a genetika eleme a születésnek,
kegyetlen jussban rejlő csapdák.
Elveszik a mondatok között,
keresem benne régi önmagát,
az asszonyt, ki folyton küzdött,
dolgos feleséget és anyát.
Lassan elszívja erejét a kor,
fejet hajt egykori büszkesége,
s míg konok módon rajta tipor,
pironkodik tehetetlensége.
Mégis valamije sosem változott,
örökre övé szívem tisztelete,
az idő árkában soha el nem kopott
aggódása, hűen ragaszkodó
szeretete...