Ő:
Miért ez a nagy sietség? A Te utad mely irányba vezet?
Keresed a reményt, vagy talán a meleget?
Mondd meg őszintén, kit vársz, ki az akit szeretsz?
Bár én csak egy árnyék vagyok, a vérem hideg, a szemem sötét,
ne legyél a közelembe, mert
a napod lemegy, és hűlt helye lesz a várt napod fényének.
Elbujtatott figyelések, részegítő mosolyok, gesztusok,
ezekre választ nem kapott. A mi utunk mely irányba vezet?
Keletre, Nyugatra, vajon mindig teveled, vagy csak mindig melletted?
Én:
Egy út melyet nem ismer senki,
csak együtt találhatunk rá,
ne félj, és ne nézz hidegen,
én várok rád, és aki engem akar az tud várni.
Mindannyiunknak sötétek a szemei, és árnyékok vagyunk,
nem félek, hogy lemegy a napom,
a közeledben örökkön ott leszek, mint most is.
Szavamon fogtál...szeretlek a halálomon túl is.
A tekintetem nyílt, mosolyom nem részeges,
gesztusomból választ kaphatsz,
és odamegyünk ahová a sorsunk megírta,
Nyugat vagy Kelet, egyikük bármelyik lehetséges.