Szív és lélek – a legszebb szavaink,
Kosztolányin kívül e vallomás
másnál is ül, ha nem frázisként int,
vagy öröm ér és némi csalódás.
A rend igénye jó hajtómotor,
ha emberséggel szövetségre lép,
megvéd naponta furcsa káosztól,
tükröt tart, benne válasz rútra - szép.
A napkelte új munkára pezsdít.
Kezem által szél éjjeli nyomát
elrejtik hordók, várva szállítót...
Jó, ha az ember tisztaságot lát!
Félkész a vers, még nincs helyén a rím.
Az öltözékem részben hangulat,
mely ízlésem ismert nyomdokain
szavak rendjéhez külső erőt ad.
Mert nem e két szó villanása szép,
az ismételgetés inkább nyüvi
kenderszövetét, ál-pipacsos rét,
holt láng, őszintétlenül emberi.
Hamis önünneplés csupán a vers,
ha élet fölé helyezi magát,
még nem fonott kalács és félig nyers,
vagy divatjamúlt, csüngő nagykabát.
Szívem szorul, hazug hír szúrja át
jelképesen, mégis érezhetőn,
zene gyógyítja fél-acél húrját,
te szaporítod ritka örömöm.
Vad lelkemet csiszoltad egykor rég,
én meg kitártam neked a szívem.
Tárom ma is. Így szép az együttlét.
Megtestesítő szórend vagy nekem.