Radmila Marković
Élet vagy képzelet
Tétován verses-útnak indulok,
papírra vetem mind azt,
ami volt.
Ittam keserű ízű pohárból,
lenyeltem, és mentem tovább.
Kőszikla állta utamat, arrébb toltam,
mert akaratom erősebb volt,
mint gondoltam.
Nem fojtottam búmat, bánatomat
sörbe, borba, italba,
mámorosan kikiabáltam volna
a világnak mind azt,
amit magamtól is titkoltam.
A világmindenség sem segíthetett rajtam,
amikor rám dobta nagymamám
fekete kendőjét az éj, mert
nem villogtak ilyenkor
csillagok az égen,
csillagközi, fekete útról
senki sem jött megfogni a kezem.
Szédülve zuhantam,
majd felszálltam, fel, fel, és
még feljebb, agyam
tisztán látott szemem helyett,
mennyire átlátszóan egyszerű,
fájdalmasan szép volt eddigi életem.