Hazugságból építetted várad,
nem gondoltad, egyszer összedől,
nem érezted, hogy én otthon várlak
"dolgozott" a szilaj őserőd!
Két szép szemed ragyogott mint gyémánt,
nem gondoltam, nem is drágakő
fenhetted a fogad és a kést rám
szíved helyén csak a dudva nő!
Hazudtál a két szemembe mindig
álarc mögé bújt a mosolyod,
lelked, szíved, elbarangolt, nincs itt!
Nem lesz többé soha otthonod...
Csavargó az egész léted lényed,
életvitel nulla lesz Neked
úgy csalódtam benned, hogy a fényed
nincs többé, hisz' sötét a lelked!