Sose gyógyuló sebe a magyarnak,
csecsemők születnek, s aggok halnak,
de bármeddig is virítson az élet,
ha magyar vagy, e seb kísér, a sírig éget.
Mert ki az, kinek ne fájna
nézni egy csonkított anyára,
mert a föld melyet széttéptek a gazok,
édes jó anyánk az, s mi sajgó magzatok.
Eljön-e majd az idő, egy új század,
mikor a seb mind két oldala lázad,
fiaink utolsó vérig indulnak a harcba,
amiből béke lesz ,mi e testet összevarrja?
Ma még csend bolyong a sebhatárokon,
magyar sóhaj ül meghajolt bokrokon,
de ha a sóhajok, föl az égre szállnak,
tornyosodó fellegekké összeállnak,
Erdélytől Felvidékig a szelek összefognak
mint hatalmas tornádó, úgy forognak,
s iszonyú villám csap le a fekete gyászból,
majd megremeg a világ a magyarságtól.
De jó lenne mégis harctalan maradni,
ami a miénk, vissza tudnánk kapni,
mert e nép bűnét százszor megfizette,
majd száz éve vérzik trianoni teste.