H.Gábor Erzsébet
Most jó
Mit ér a csendes béke ott, hol nem dalol madár?
A száraz ágra nem repül szeretni, gerlepár.
Mit ér a tiszta, józan ész, ha rég lejárt a nyár,
s a balga szíved mégis mindig új tavaszra vár.
Szegény idő, ha nagyra nő, csak nyögve vánszorog,
a sorsvirágra Isten könnye mélán rácsorog,
a hervadt szirmok síri csöndben mélyen alszanak.
A ráncaidnak minden reggel tükröt tart a nap;
s te látod benne azt, ki egyszer izzó lángban élt;
az életétől tiszta hittel mindig jót remélt,
és hitte azt, hogy tán az éjjel nem lesz oly sötét,
hol csillagtenger árja járja égi fénykörét.
És hitt az útban, hitt a sorsban - tudta, menni kell,
ő nem osztozott nehéz terhén, soha, senkivel.
Csak ment, cipelte vaskeresztjét - nyelve, zokszavát -,
és fejet hajtva őt csodálta minden jóbarát.
Bőven adott, még akkor is, ha néki nem jutott,
békét lelni e rút világban lelke, így tudott.
Már semmi sincs, csak fájó emlék, s múló pillanat,
ám a szívben, ami szép volt, az mindig megmarad.
Hát tölts a múltból, élj a mának, s várd a víg jövőt,
és sose hagyd az út szélén az árva szenvedőt!
Most jó a csöndben ringatózni őszidők dalán -
egy angyal fényes lámpát gyújt az ében ég falán.
2016.06.05.