Fák lombja közt élnék veled,
ott mindig szépen süt a Nap,
fentről néznénk, hogy tekereg
az út, s roppan a talp alatt.
A végtelent látnánk vakon,
szarkát hallanánk, hogy csörög,
virág csókolna homlokon,
bennünk élne a puszta csönd.
Esőt ültetne ránk az ősz,
elhalt levél, ha hullana,
törzs adna vájt odút, s erős
sodrásokat az éjszaka.
Mikor a tél lecsapna ránk,
szerelmed lenne a büntetés,
új lobogást, tavaszt kíván,
perzselőbbet a lüktetés.
Szellőn kergetnénk éveket,
színeznénk minden holnapot,
s ha a szivárvány szétreped,
szállnánk akár a lomb, a lomb.