Vihar, tán' elítélhetően, szövetkezett egy nagy jégesővel
Az avarban halódó leveleket szétsöpörtették a széllel...
Reggel én magam az udvaron összeszedtem, kukában, nem fér el.
Minden lehullt falevél, maga az elmúlt, már örök pillanat,
De, hogy az urak kerttel így bánjanak… kivívták haragomat.
Tomboló viharban, éjjel csak úgy kopogott a tető,
Teljes dühvel megmutatta, nála van a jeges erő.
Remegve, féltem őt, láttam, hogy nála van a térerő.
Szerencsére megérkezett a pirkadat,
Meghozta az oly’ nyugodt pillanatokat,
Írni akartam, kézbe vettem... tollamat!
Vecsés, 2011. július 1. – Kustra Ferenc