Műfajtalankodom
Írta: inyezsevokidli Dátum: Július 09 2016 13:16:32
Sz
Álom
Vásárolok. 5 kiflit 5 Ft-ért. Az eladó férfi, aki a pult mögül kiszolgál, csodál engem.
Búcsúzáskor, a kezét nyújtja felém, mintha gratulálna.
Teljes hír
Szedd össze magadat Barátom!
*
Álom
Vásárolok. 5 kiflit 5 Ft-ért. Az eladó férfi, aki a pult mögül kiszolgál, csodál engem.
Búcsúzáskor, a kezét nyújtja felém, mintha gratulálna.
*
A versek mintha hálózatot alkotnának. Egybe bemész, s át tudsz menni a többibe.
*
Reggel
(László Ruthnak)
Szférák zenéjét hallgatom,
Szemem félig kinyitom,
Várom az ébredést.
Elmém, szívem vizsgálom.
Mit jelent az álmom?
Miféle ténykedést?
Bekerít, émelyít, bizserget?
Szívemben fészket verhet!
Mielőtt elfoszlik.
Kedvemet hangolja?
Vagy inkább kioltja?
Az emlékezés.
Papírt, tollat keresek,
Mire mindent lejegyzek,
Mi belőle megmaradt.
Ruth, hozzád elmegyek,
hogy az álom jegyzetet,
mint rejtett lényemet,
értelmezzem veled.
*
Olyan vagyok a verspiacon,
mint sok viszonteladó közt,
néhány őstermelő egyike,
ami a témákat illeti.
Én saját lenyúzott bőrömet
viszem a vásárra,
rossz híremet keltve,
hogy beteljesítsem a jóslatot.
Azt hittem, más is ezt teszi!
Olyan vagyok, mint egy butácska gyermek.
Mindent szó szerint veszek,
mindent elhiszek,
s csak ritkán értem meg az egyszerű dolgokat.
De mégis bölcs vagyok, mert tudom,
nem vakíthatom el a napot,
és a csillagok fényét sem vehetem el, büntetlenül.
Még gyenge vagyok!
Még nem vagyok bátor!
Még nem vagyok szabad!
Csak sötétben fütyülök, s nincs vállalt magányom!
Remélem, értitek e szavakat, s nem veszitek
zokon!
*
Bocsásd meg nekem
Édesanyám,
égbe kiáltó szavam!
Bocsásd meg nekem
Édesanyám,
égbe kiáltó szavam!
*
Olyan nekem az írás, mintha egy éles bozótkéssel, elmémmel vágnék utat szívemnek, az élet sűrűjében.
Az indák, ágak-bogak, szanaszét hevernek, mint emlékek elhalnak, vagy új gyökeret vernek, s friss hajtásként élnek tovább, új dzsungelt alkotva a felismerhetetlenségig.
Kivel találkozom, s ha egy darabig együtt haladunk is vállvetve, hamar szétválunk, új utat, új társat új világokat keresve. Közös emlékeken feledés tipor, és a magányos történet tovább szövődik, mit magam mondok el, megidézve ezzel, holtakat, árnyakat, a dzsungel hű lakóit, míg közöttük, teljességgel magamra maradok. Senki nincs már, csak én, a gravitációtól elkaszabolt dzsungel, s a megsebzett indáktól fényes bozótkés.
*
Szeretlek,
amennyire csak bírlak,
őszinte vagyok hozzád,
amennyire csak tudok,
szégyellem magam,
amennyire csak hagyod,
hallgatok, ahogyan a torkomon kifér,
ölellek, ha jössz,
hogy karom belekékül,
de te, csak lágy simogatást érzel.
Boldoggá teszlek, tőlem sose mész el,
szabaddá teszlek,
s majd angyalok nevetését hallod,
nem zokogásom.