ALKONY
Ült a Hold a háztetőn
Naplementét nézve,
szomorkásan, révedőn,
Földre csúszott érme.
Könyökölt a térdein,
öklei az állán:
- Napnak is a fénye ím'
halványuló látvány!
Mégis szebb, mint délelőtt,
láthatóbb, mint délben,
s bár hajnalban éltetőbb,
nekem ez az Éden!
Minden olyan illatos,
sejtelmesen éles,
olyan érzés, mintha most
születne az Élet.
Kinyílnak az estikék,
kabócák zenélnek,
és az ég, az esti, kék,
lefekszik az éjnek.
Eljött hát az én időm! -
Akkor látom: fennen
Holdam mosolyog, midőn
jár a fellegekben.