Hegedüs Andrea
Őrzöm a lángod
Könnyeink szőnek fekete fátylat,
körbefon vele a marcangoló bánat.
Letépem fátylam,
nem hiszek benne,
hogy itt hagyott volna,
s ily csendben ment el.
Arcomba köpi az idő a fátylat,
fullasztó teher szívemet kalapálja.
Temetném mélyre a szorongató érzést,
de tehetetlen lettem szívemet kitépték.
Nem lehet ennyi,
Adjatok hitet,
hogy az ő lángját fáklyaként továbbvigyem.
A rideg télben,
a hideg szélben,
a fagyos tekintetek közt,
a reménytelenségben,
az ő lángja ragyog
s felmelegít engem.
Az Isten remekelt,
hisz egy hőst szerethettem.
2015. április 30.