H.Gábor Erzsébet
Augusztus
Még hajnalban sütötte, s este volt
amikor megszegte végre már!
A lábának két széket összetolt,
fáradt volt, örült, hogy újra jár,
mert sokáig feküdt, a lábai
nem bírták tovább a nagy strapát,
de, erősnek akart ő látszani.
Már alig hallottuk halk szavát.
A kenyeret szelte, és könnyezett.
Nem tudtuk miért sír, bánatos?
- csak foszlott a ropogós, friss szelet-,
vagy tán az ujjába vághatott?
Mi csendesen faltuk a nagy karéjt,
omlott a szánkban a jó falat,
és áldottuk előre már az éjt -
nem álmodhatunk így rosszakat.
Ha korog a gyomor, az rettenet,
s ha tudod; nem is kapsz enni ma,
az éhség csak gyötri a testedet,
hiába könyörgés, szent ima.
A morzsákat seperte csendesen,
s abroszba tette a nagy cipót,
a vén kezét követte két szemem -
markomba nyomott egy fél diót.
Már fáradt volt. Ragyogott fenn a Hold,
a lavórba öntött langy vizet -
a tenyere biztos, hogy áldva volt,
mert úgy mosott azzal engemet.
A vánkosom jó szaga átölelt -
minthogyha, nagyanyám volna az
- egy üstökös csóvája fényt lövellt -,
szájából sohase szólt panasz.
2016.08.20.