Gyújts fényt, ne legyen a sötét,
Ahol minden szív hamuvá ég,
A vàggyal mi egykor izzott rég,
Én újra meg újra csak lángolnék,
Ha a szeretet tüzében úgy égnék,
Mint a percben mikor megtörik a fény,
Egy tiszta kristály közepén,
Ès szivárványként robban szét,
Hogy megteremtse az értelmét,
S ne érjen úgy a keserű vég,
Mint aki boldogan mèg sohasem élt,
Had lássam a színek szépségét,
Hát gyújts fényt ahol nincs még,
Ott, ahová annyi fájdalom elért,
Hogy minden remény rég elvetélt,
És nem maradt más csak a bús sötét,
Könnyeken evickélő álomkép,
Hogy feltámadhat valaha még,
Sírhant porából az a tiszta szép,
Szívemet megmelengető életérzés,
Hogy megteremtse értelmét,
Mikor a lélek testből a testbe tér,
S életről életre máshogyan él,
Amíg majd egyszer végül révbe ér,
Gyújts fényt, a vándorló lelkek tüzét,
Borítsd fényárba az univerzum közepét,
Érd el vele a mindenség meghasonlott kőszívét,
Fogadd magadba a teljesség öröklött melegét,
Tedd meg a szívekért, s tedd meg a szívedért,
Világítsd be az utat nekünk hozzád hazafelé,
Hogy majd az örök körforgás végén,
Mikor tiszta szellemünk célhoz ér,
Megteremthessük ott az értelmét,
Mindannak ami éppen véget ért,
S az örökléten is túlragyogó csillagokként,
Őrizzük tovább lelkünk kiolthatatlan tüzét.