Ismét itt az ősz, peregnek a levelek,
magamba roskadok, mint mindig ilyenkor.
Nem félek az elmúlástól, a lét része...
Gondolatban hozzád, a sírodhoz olykor,
rőt levéllel a szél szárnyán, útra kelek -
Megszólítlak, megkönnyezlek drága vándor.
Kicsi voltam, mikor elmentél, de még fáj,
oly szomorú, gyötrelmes volt a búcsúzás.
Nem feledtelek el, látlak magam előtt.
Az idő gyógyította be az űrt. Csodás
a fény, mit látni véltem veled akkor. Fáj,
ha erre gondolok, és mégis jó, pompás.
Felnőttem, de ez a nap most is rólad szól.
Sírodra egyszerű virágot ültetek,
hisz egész életedben te is az voltál.
Idehívom a madárkát, rátekintek,
majd együtt éneklünk egy dalt, búst, meghatót.
Csendesen ülök, s magamban elmélkedek.
Az a tudat vigasztal, hogy már nem szenvedsz,
megnyugvásra leltél, elfolytak kínjaid.
Eltűnődök az életről, értelméről -
gondolatban neked gyógyítom sebeid.
Pihenek puha öledben, átölellek,
óvó karjaidban vigyázom álmaid.
Együtt ülünk mi egy ütött-kopott padon
gyengéden, lassan válladra hajtom fejem.
Meghitten nézzük a szép, színpompás fákat,
zúzmarás tájat, s ahogy a hó belepte.
Boldogan, békésen szállunk szellő szárnyon,
gyönyörködünk a kikeletben én meg te.
Majd egyszer találkozunk, megtérek hozzád,
hiszem, hogy minden kérdésre választ lelek.
S folytatjuk utunkat e mesés világban:
Télen csillámlunk ormán a havas bércnek,
tavasszal varázsport szórunk, kacagjon szád -
nyáron csillagokat csodálunk veletek...