Radmila Marković
Gondolatok a temetőben
Mindenszentekkor virágtengerben úszik a temető,
halottak napjára gyertyafény sárgán jelzi, szívvel
áhítattal jártál itt csendben, egyedül vagy testvérrel,
akinek erős karjába temetkezel, mert közel a sírkő,
ahova lassú léptekkel, de biztosan utad vezet, ahol
szótlanul ki tudja ennyi év után mi fekszik ott alul,
de érzem, tudom, onnan föntről majd szóltok ha kell,
együtt leszünk, és akkor már nem fáj semmi sem.
Utánam nem kell feketébe burkolózni azoknak, akiket
szívem szeretetével szerettem, mert az tiszta felesleges.
Jóságos lelketekkel tettétek színessé az életem, mellettem,
velem voltatok minden nap, amikor összeroppant testem
fájdalmát enyhíteni kellett, nélkülem is egymást szeressétek.
Anyánk, apád, nekem a nevelő, sírjánál az emlékekből
amik régmúltból jönnek, bennem többen nyüzsögnek, mert
veled drága testvérem, az édesapád nem lehetett,
mire megszülettél, lelke szerintem a mennybe szállt,
maradtunk hárman: Te, én és az özvegy féltő anyánk.
Mindkettőnket felnevelt, lépteinket figyelte, kísérte,
elragadta, előbb ágyba döntötte a kegyetlen-sors kerék.
Most itt vagyunk, tisztelettel, ott fönn még jobban tudjátok,
szomorú hiány-emlékekkel állunk sírotoknál, egy imát értetek,
vagy talán nektek értünk is őszintén szeretettel elrebegve,
halottak napján, amikor virágtengerben úszik a temető,
a Ti sírotoknál lobban a gyertyafény, és tudatja veletek:
nagyon szerettünk, és soha sem felejtünk el titeket.