Száll a hinta, múltba leng, s átrepít a mába,
látni engedi a zűrös holnapot.
Senki sincs kabátban, menni kell, megsegít,
szinte ég a lélek félhomályban, úgy ragyog.
Papírlapok közé szorult szerelmek,
felszisszent virággal törött ágak.
Kelt-tészta felhők dagadnak, nevetnek
színeznek kéket, mint göndör fátylak.
Lenn tetőcserép ropog, madárka szívemre száll
szárnyain pillangók feszülnek szét,
és velük születnek meg a jó angyalok.
Látod, ha magadba zársz, kinyílik akkor az ég.
Meglátsz ott, magam vagyok.
Csak nézd, csak nézd, ahogy száll,
a hintán, már nincs is kötél!
Egyenest az ablakon át
úszunk a felhők fölé.
Ha szemed, és szemem bezár,
virágok nyílnak elénk.
Szívedet, a szívem felé,
sötét sincs sehol se már...