Sorsom igaz történetét, elregélhetném,
A sírig magamal vonszolom minden megélt percét,
Ha szeretnéd, elmondom neked ezt a rövid kis mesét,
Senki más nem szólhat róla csakis egyedül én,
Néha tragédia volt, aztán meg víg komédia,
Egyszer szűz nyugalom majd pedig ártó bonyodalom,
Sok sok fájó lecke ért, amit már jól megtanultam,
Ezernyi rontott lépés ami mehetett volna jobban,
Volt megannyi szép pillanat mit nem felejtek soha,
S a néhány hosszú év pora, mi még csak életem hajnala,
A világom sokszor lángokba borult majd aztán porig égett,
De végül hamvaimból megint egy csodaszép hellyé lett,
Millió kőbe belerúgtam, mikor egyedül ballagtam,
Volt hogy szomorú napjaimon már sírni sem tudtam,
Aztán jött és rám köszönt, egy igaz barát mosolya,
S a szívem bánata őszből átfordult rögvest tavaszba,
Borúra mindig jött a derű, végül csak csak megtalált,
Egy rózsaszín felhő felém kúszott és rámkiabált,
A semmiből a derült égből jött egy villámcsapás,
Szívem dobbant aztán koppant és nem volt megállás,
A lavina elsodort magával és mélyre temetett,
De mindig volt ki kihúzott és felsegített,
A dráma végére pontot tett és még mindig itt vagyok,
Az út porán a köveket már nem magamban rugdosom,
Mert iszapszín lelkem vízén valami gyűrűt fodrozott,
Felém sodort az áramlás egy angyali dallamot,
Fèlig döglött halszemeimbe újra fèny költözött,
S a főhős újra feltámadt a színfalak mögött,
Kisütött a nap, és beköszöntött a végtelen tavasz,
Pedig a szívecském sosem volt nagyobb mint egy arasz,
Dehát mindig azt mondják itt semmi sem számít,
Ami nem döf egyből hátba, lehet hogy elcsábít,
Hisz egy angyali üdvözlettel köszönt felém az érzelem,
S eluralkodott a féktelen érzés szívtelen szívemen,
Mesélhetnék tovább is, de a folytatást én sem tudom,
Csak az a biztos ami már megtörtént velem egykoron,
És amíg kutyából nem lesz szalonna, az életem ilyen,
De fából a vaskarika soha nem is kellett nekem,
Nincs kolbászból a kerítés, de én így is szeretem,
Ez a furcsa kalandregény lenne az én történetem.