Sziasztok, én meghaltam,
Már nem az vagyok aki voltam,
Persze élek még, de máshogyan,
Ami bennem volt, bennem is van,
Némán állok, előre meredve,
Némán figyelek, nyomaitok nézve,
Hogy kerültem ide, nem emlékszem,
S az utat visszafelé nem ismerem,
Valahol félúton, minden megrekedt,
Se hang se kép, csak úgy elveszett,
De nem olyan volt mint régebben,
Mikor egy s más meghalt bennem,
Sziasztok, én már más vagyok,
Ha érdekel bemutatkozhatok,
Szívem helyére nem került üresség,
Másképp vagyok ugyanaz, aki voltam rég,
Mindent érzek, ugyanaz a fájdalom,
A múltamat eldobni mégsem akarom,
Csak húzok egy határt, az emlékeknek,
S még ha fájnak is, nem keseríthetnek meg,
Az öröm s a bánat, ugyanúgy részeim,
Mások vagyunk mind ugye, ugye barátaim,
Nekem jutott a magány, melyet ti hagytatok,
Mikor egy napon, szó nélkül elfordultatok,
Sziasztok, itt vagyok még ha kellek,
De rám se néztek, csak legyintetek,
A kimondatlan szavaim, nem érdekelnek,
De akkor is a torkomon gyülekeznek,
Lenyelem még őket, talán most, talán örökké,
De szívemre hullanak mind, fájdalomrögökként,
S ha végül mégis csak, szó nélkül meghalok,
A síromra legalább néha virágot hozzatok,
Sziasztok, még mindig itt vagyok,
A búcsúajándékaitokat csomagolom,
Minden dobozba egy egy papírt teszek,
S minden papírra egy egy gondolatot vetek,
Ha olvassátok majd, neveitek alatt,
Kereshettek később minden kő alant,
Hollétem már nem más, mint az emésztő magány,
Mindaddig míg el nem jő értem, a megváltó halál,
Pedig a szív erősebb, mint a hanyatló tudat,
A cél mi volt mit sem ér, de örökké megmaradt,
Belém mart a fájó közöny, amit nem érthetek,
Hogy bélyegezhettetek ily' kitaszított léleknek?