Többre mennék ha elindulhatnék,
S nem egy helyben rostokolnék,
De földbe gyökerezett két lábam,
S kiszáradt ajkaimon vesztegzár van,
Se hang se mozdulat se cselekedet,
Semmi nincs amit a testem tehet,
S mire erőt nyerek ahhoz hogy lépjek,
Porrá morzsolnak az őrlő évek,
Mert a szobor sorsa hogy elfogadja,
Kőből lett egész léte kifaragva,
Amíg csak áll és reménykedik,
Szelek tépik, viharok verik,
Összefirkálják s megrongálják,
Majd újra és újra megjavítják,
Könnyet sem ejthet mikor bántják,
Mikor végül egy szebbre leváltják,
Ha megmozdulna darabokra esne,
Felőrlődne csupán rideg kő teste,
De mindenkinél boldogabb volna,
Ha akár csak egy lépésnyire is jutna,
Többre mennék ha elindulhatnék,
Akkor is ha darabokra hullanék,
Arcom annál szebb nem is lehetne,
Mint mikor ezer szilánkra törik szerte,
Ezer gyönyörű szenvedély szilánkra,
Melyet magamból önmagam csináltam,
Az első döntés lehetne kő életemben,
Hogy annak önmagam véget vetettem.