Nem adott az ég sokat,
Vagyont, hírnevet, örömöt,
De nem is vártam el soha,
S nem is nagyon ösztönzött,
Adott viszont álmokat,
S végtelennek tűnő időt,
Elűzte magányomat,
Szép barátságokat szőtt,
Így jöttél el hozzám te is,
Hozott a világjáró szél,
És még mielőtt messze vitt,
A legjobb barátom lettél,
Sokat kell még addig élnem,
Mire hetvenöt éves leszek,
Meg kell addig még érnem,
Ötven újabb kemény évet,
De mi az nekem mégis,
Csupán kétszer annyi,
Mint minden mit idáig,
Fel tudok mutatni,
Míg meggörbül a hátam,
Sok minden jöhet még,
Majd fájni fog a lábam,
De megbékít az öregség,
Talán most így gondolom,
De igazából nem sejthetem,
És még nem is tudhatom,
Csak a negyedszázat kergetem,
Ötven év már valami,
Most éppen kétszer annyi,
Mint mivel a mai napig,
El tudok számolni,
Ha összeadom majd egyszer,
S hetvenöt lesz a tortán,
Idős ősz, tán kopasz fejjel,
Gondolok vissza rá,
Mikor harmadennyi évesen,
Tarka verseimet írogattam,
S hogy mi lesz velem öregen,
Arra mennyiszer gondoltam,
Leszek e majd valaki,
S lesz e nekem valakim,
Lesz e kinek mondani,
Öreges vén gondjaim,
Talán lesz egy jó barát,
Tán ott leszel te is velem,
S ha nem bírja már a szám,
Segítesz kioltani nekem,
Azt a fényes gyertyalángot,
Amit az élet tüze szított,
Mint azt a barátságot,
Ami kettőnknek jutott,
Hálás vagyok a sorsnak,
Hogy megismertelek,
Hogy nem adott túl sokat,
Csak éppen eleget.