Minden emberben egy közös
volt és van és lesz, s ez örök:
jelesül a Nap
a fejünk fölött.
Napvilági derült pompa
színt hoz nekünk, nem talonba
tett – égő virág,
földi fődogma.
Mit kezdhetnénk, ó, nélküle?
Fénye ugye nem évül el?
De bizony, sajnos!
A jövőnk harcos!
Minden nappalt követ éjjel,
minden árnyból szülhet fénnyel
örömöt nekünk;
Napunkkal kelünk…
Őt látta, ki élt száz éve,
neki fohászkodta félve
óhaját, baját
múlni remélve,
s lett így élet őre, jött ő:
melegséggel szívbe szökő
ugyanez a Nap
a fejünk fölött.
(Pápa, 2015 tavasza)