Söpröget a szél-fi', rendezi a járdát;
mindenütt zörrögő, elszáradt levelek -
kupacokat épít, majd ismét irányt vált:
szétfújja, mit rakott, hátamba kevereg.
Játékosan kerge, lökdös, szinte borít...
kezdem lassan unni hideg kajánságát -
pedig a munkáján még kicsit finomít:
kendőm tetszik neki, kabátomon átvág.
Tépkedi vakbuzgón rólam le a gúnyát,
szorítom erősen és imbolygok hozzá -
szólok is hangosan: ugyan hová tudnád
kötni ezt a sálat? ... Mára túlhajszolttá'.
Egyensúlyt találok, s belépek a házba,
már csak ablakon át figyelem a bohót -
amott fut túloldalt, avart gyűjt cifrázva...
na, utca, nincs különb, kreatív alkotód.
(Sztancsik Éva L. - 2016. december)