Gyöngyvérű márvány legyen a sírom,
Melybe csupán az időt temetem,
Mert legbelül még most is bírom,
Mint az elején mikor elkezdtem,
Mikor az élet fiatalnak és gyönyörűnek indult,
S nem létezett számomra lehetetlen,
De lassanként hanyatlásba fordult,
S már érezni kezdtem a zsigereimben,
Ha a hosszú évek alatt egyedül öregszem meg,
Még az álmaim és a vágyaim is eltorzulnak majd,
Szépnek és fiatalnak lenni már nem érdem,
Hiszen azt csupán készen kaptam,
Sokkal nehezebb őszintén élni,
És sétálni tovább görbe háttal,
A mulandósággal büszkén szembe nézni,
És mosolyogni sok sok fáradt ránccal,
Hiszen ember vagyok ki napról napra öregebb,
Gyertya mi ég, s percről percre kevesebb,
S talán a látásom már nem olyan jó mint régen,
De még tisztán látom az utat, amin végig kell érnem,
Gyöngyvérű márvány legyen a sírom,
Melybe csupán a megélt időt temetem,
Mikor szívvel tovább már nem bírom,
S a végéhez ér sok évnyi életem,
Mikor a testem gyengül, s végleg belefárad,
Már nyomai sem lesznek elmúlt fiatalságomnak,
De a szépség nem csak az amit a szemeink látnak,
Az valami megfoghatatlan, ami belülről árad.