Az emberektől nem várom,
Hogy megértsék a világom,
Övék legyen úgy a szabadság,
Ahogy mindig is kívánták,
Részük épp úgy akár nekem,
Saját életű képmásaim lettek,
Akárcsak Ádám lázadók néha,
S érzelmesek pont mint Éva,
Fiam te is ha őket látod,
Megérted majd és megbocsátod,
Hogy értük sokat szenvedtél,
De létük még csak kétezer év,
Oly naívak ők és esendőek,
Hozzánk képest csak gyermekek,
De erős és szabad az akaratuk,
Önállóak mint mi is vagyunk,
Hitet haraggal nem mérhetsz rájuk,
Légy inkább tanító jó barátjuk,
Felnőnek tudom egyszer ők is majd,
S lelkük üdve lesz, mit szellemük akar,
Addig rájuk bízom ezt a földet,
Tán kihozzák belőle a legtöbbet,
Az idő az övék és én nem bánom,
Hogy nem kívánják a tanításom,
Rájuk hagyom az egész életet,
Szeressenek és gyűlöljenek,
S ha eljár felettük a földi lét,
Úgy álljanak majd ismét elém,
Hogy elbíráljam mennyit ért az,
Amit önmaguknak úgy akartak,
A tisztaszívűeké lesz csak a menny,
S aki gonosszá lett a pokolra megy,
Figyelj ember arra hogyan élsz,
Legyen meg benned a józan ész,
Ne tékozold el rosszra az időd,
Mert az életed után nem lesz jövőd.