Ballada a mélához.
Írta: Inis Corphlo Dátum: Március 14 2008 17:49:17

---

Két alak. Egymásba olvadva. Még szép volt. Szép volt utoljára.

C

---

Teljes hír

---

Elmerengett... s nevetett halálos ágyán.
Ki volt? Ki halált szõtt szívébe,
Aranyfonállal, s csak ringott a világ fáján.
Õ térdelt, s markába hullt a kérge.
Érzett simogatást... érezte a tõrt,
Érezte az életet, a halált és a pirító holdsugárt.
Mellete feküdt a tetem... szerelmet suttogott, majd rádõlt.
Érezte a fagyos napfént, és az égetõ párát.
Nem tudott sírni... de akkor tudott.
Itta könnyét, a sósat, most már halva él.
Vak volt, de látott. Béna volt, de futott.
Õ sírt egeden, hûtlen... te meg csak nevettél.

Elmerengett... sírt az inkubátorban.
Pedig honnan tudta volna ki talál majd reá?
Ki szövi szívére a gyáva halált bátran?
Aranyfonállal. S egy pillanatra még a vándor is megáll.
A méla undor (drága szerelem) korcsot dédelget térdén,
És Õ azt kívánta bár az állat dajkája volna,
Ki elkapja õt a szakadék szélén.
És együtt ugornak. Együtt a múltba.
Már nem vadászik a réten a mélával lepkére,
Csak hull avarba a sárga levelek helyett.
És csak hull hóba a kristályok leplére,
Meztelenül, fázva sírt... s a méla undor nevetett.

Egy kapu. Hideg és barna. Fagyott dér.
Egy alak. A méla undoré. A drága szerelemé.
Akkor úgy gondolta bár halva hullna... de még él.
Egy utca. Fekete és csillogó. Fagyott sötétség. Az övék.
Két alak. Egymásba folyva. Akkor szép volt. Akkor utoljára.
Elõszoba. Hallgató edények. Kínos üresség
Két alak. Egymásba olvadva. Még szép volt. Szép volt utoljára.
Hangok. Halkak, suttogók. Egy fonál tépõdése. Mily jó lenne a süketség.
Betûk egy üzenetben, kik bõgnek, hogy a holt végleg ledõl,
Két év szállva röppen. Hallgat a csönd, és hallgat a dér.
Mert ilyen csodás szárnycsapást még nem hallottak maguk felõl.
Egy ajak, méregbe itatva. Egy szempár, mely érted sírt, s te akkor is csak nevettél.